A vallomás értékelése

a./ Ebben a vallomásban világosan észrevehető a külső és belső isteni vezetés kapcsolata és összefüggése. Nagyobb belső irányítás - kegyelem - után jobban feltárul a szentírás értelme is: „Most már olvasom a Bibliát, és egyre többet értek meg belőle..." Ez mutatja az isteni vezetés felismerhető­ségét.

b./ Azt is észre kell vennünk ennek az orvosnőnek a leírásából, hogy Isten nagyon gyakran embereket is felhasznál, hogy magához vezessen ben­nünket. Ebben az esetben az ötéves kisfiának a kérése volt döntő jelentősé­gű: „Mama, kérlek, vegyél nekem egy Jézus keresztet!" A zsoltáros szava valósult meg: „Dicsőségedet egekig magasztalja a gyermekek és kicsinyek ajka. „(8,2-3)

c./ Ez a történet arra is rámutat, hogy az isteni vezetés lehet szerényebb, néha alig észrevehető (V.ö. Csel 3,20), és erősebb, sodróbb (V.ö. Csel 9,1-7). - Csendesebb vezetés volt az, amikor - maga sem tudta miért - lejött a műtőasztalról. - Az erősebb, jobban észrevehető, nagy átéléssel és erős belső változással járó útmutatást nem véletlenül a „csoda" szóval jelöli a vallomás írója.

d./ Világosan áll előttünk ebből a leírásból a béke és az isteni vezetés összefüggése. A fentebbi megtérés íróját egyre fokozódó nyugtalanság jel­lemezte megtérése előtt: „nem találtam a helyem, ...egyre ingerültebb és kibírhatatlanabb lettem." Szent Ágoston (Augustinus) szavai teljesedtek be rajta is, amit a nagy megtérő vallomásainak első fejezetében mond Istenről és az emberről: „...Magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned." - Amíg hiányzott életéből Jézus, aki föl­döntúli békét (Jn 14,27) tud adni, addig volt „kiállhatatlan."

e./ Mintha ez a megtérés (és sok más!) megnyugtató válasz lehetőségé­nek az esélyét sejttetné arra a katolikus hittudományban évszázadok óta vitatott kérdésre, hogy az Istennek biztosan célbaérő belső irányítása, (a „hatékony kegyelem") hogyan egyeztethető össze az emberi szabadsággal. Többek között úgy, hogy amint ebből az esetből is láthattuk: Isten tud teljes értelmi fényt adni vallási kérdésekben, s akkor a fény miatt és egyben az ezzel járó nagy boldogság és erő miatt egyrészt biztos a szabadakarat jó irányú döntése, másrészt épp a fenti szempontok miatt nem jöhet szóba a szabadság korlátozása. A teljesen világos látás és a nagy boldogság kényszer nélkül viszi az embert a jó irányába. A négyszáz éves vita mintha túlzottan csak az isteni és emberi akaratra összpontosított volna, és nem figyelt kel­lőképpen arra, hogy az akaratot az ész irányítja. A vitázok (mind a tomisták mind a molinisták) vallják, hogy a segítő kegyelem megvilágosítja az értel­met, de mintha éppen ebben a fontos kérdésben ezt figyelmen kívül hagyták volna. Mintha nem lett volna egészen jó a kérdésfelvetés.

Sokkal elvontabban de alig megcáfolhatóan érinti valamelyest ezt a kér­dést Aquinói Szent Tamás, amikor (1,83, 1 ad 3-ban) így ír: „A szabadaka­rata oka a maga cselekvésének... De nem tartozik szükségszerűen a szabadsághoz, hogy első oka legyen a maga cselekvésének."

Ha valaki egy alig ismert nagyváros utcáján megy keresve egy megha­tározott helyet éjszaka, és hirtelen minden fény kialszik, nyilván nem tudja, hogy merre menjen. Botorkál. Majd percek múlva ismét teljes fényben úszik a város. Ez a fény nem köti meg szabadságát, hanem segíti. Így volt ez az asszony is az isteni fénnyel, és lényegében így van vele minden megtérő.