„Isteni rejtvény - az ember"

Megtanították-e Önt gyűlölni?

Nincs más megoldás, mint az egészséges közöny. Csak ez a hozzáállás vezet eredményre. Csak úgy tudok a saját gondjaimra figyelmet szentelni, és rendbe tenni az életem, ha a gyakorlat idejére el tudok vonatkoztatni az elődök vitatható világától. Képzeletben fölemelkedve észrevehetem, mennyire idegenné vált az a közeg, annak ellenére, hogy onnan származom. Dehogy kell megtagadni, és elfeledni, hogy honnan jövünk, de könyörgöm, a természet megköve­teli a fejlődést. Ha öröké változatlanul lemásoltuk volna a szülők világát, még mindig a barlangban élnénk. (!!) Hogy nem ott tartunk, az a mindenkori új nemzedékek lázadásának és megújulás iránti óhajának eredménye. Fogadjuk el, hogy a fennálló Dominó-effektus drasztikusan is megszakítható. Valódi lelki felszabadulás ugyanis csak így érhető el. Határozott célom, hogy az utánam következő korosztályt ne borítsam el, ne valósítsam meg bennük a saját gondjaimat. Meg kell tehát szakíta­nom egy hosszú láncot. Nekem kell az utolsó láncszemnek lenni, aki lép egyet előre, hogy első legyen abban a sorban, ahol már senki sem borítja el az előtte állókat.

Vezessük végig a szülők életén a megértés-elengedés-elfogadás folyamatát, a saját örökségükre vonatkoztatva, ahogyan a Második lépésben megismertük. A pozitív baloldal a szereteté, de ne feledjük, a Polaritás mérlege negatív térféllel is bír, ahol elkerülhetetlen a gyűlölet érzésével való szembesülés. Biztos, hogy a szülők tekintetében nincs mit keresnünk ezen az oldalon? Egyáltalán nem.

De vajon tud-e Ön gyűlölni, megtanították-e erre is? Á dehogy, csak szeretni tanították, a szülők iránti elvakult ragaszko­dásra. Ellenben a kizárólagos szeretet léte ámítás, aljas hazugság - amennyiben nincsenek egyedülálló, pár nélküli érzelmek! Csak érzelem-párok létez­nek, mint: szeretet-gyűlölet!

Ugyan miért kötelező szeretni azon szülők érzelemszennyét, akik felnőtt gyermeküknek kijelentik: Azért szülte­lek, hogy legyen, aki öregségemben ápoljon! Mennyivel több szeretetet érdemel az az embertársunk, aki az állami intézeteknek csinálja rendre a gyerekeket, vagy eladja prostituáltnak? Vagy az, aki a tizedik gyereke után így henceg: Én a nemi szervemből élek, - itt most nem idéztem pontosan - és jobban, mintha dolgoznék! A gyermekekkel szembeni brutalitásról se feledkezzünk el. Azokról a szülőkről, akik állatias ösztönnel utánozzák le saját kegyetlen gyerekkorukat, és szüleik szadizmusának fájdalmas emlékét a gyermekük testén csattanó pofonokkal és rúgásokkal igyekeznek feledtetni. Alig különb az a korábban említett kategória, amelyben a szülő a szeretet álcájába burkolja hazug módon ki nem mondott elvárását: Egy életen át lekötele­zettem vagy, gyerekem, mert felneveltelek! - ezért aztán az örökké gyerekként kezelt utódot valóban folyton kísérteni fogja a mardosó lelkiismeret furdalás: Vajon képes vagyok-e hiánytalanul kifejezni hálámat és eleget tenni az elvárásoknak?

Ha a Dominó-hatás legyőzésének gyakorlatát a felülemelkedés mód­szerének tartom, akkor az legyen valódi felülemelkedés. Emelkedjünk a szüleink iránti, ránk erőltetett, elvakult szeretetünk fölé, és ha rátalálunk gyarló önzésükre, merjük ezért bátran gyűlölni őket! Szembe kell nézni a ténnyel, hogy a szülők elfogadásához néha a negatív térfélről kell elindulni.

Meglátja, mekkora megkönnyebbülést hoz, ha meri gyűlölni azt, akit eddig hazug módon szeretnie kellett. Az igazi felszabadultság érzését akkor fogja magáévá tenni, amikor sikerül megérteni, miért is ilyen ő, a drága egyetlen édesanya, édesapa, és meg tud bocsátani, akkor is, ha Ő még soha sem kért bocsánatot - mert azt hiszi, hogy megalázó a gyerektől valaha is elnézést kérni. A felszabadított gyűlölettől eljuthat az elfogadáshoz, s akár a tisztelet érzését is kimunkálhatja. Mennyivel nemesebb ez az el­szakadás, mint a hazug szeretet távolságtartása.

Figyelem, újra hangsúlyozom, mindannyian tükörképek vagyunk, és azok is maradunk. A szülők kiértékelése nagyszerű esélyt ad egyben az önvizsgálatra és az önátformálásra! Miközben a szülők kapcsán szembesülünk a gyűlölet érzésével, azonmód beazonosíthatjuk saját gyűlöletes tulajdonságainkat is. Minden esetben alkalmazzuk a feldolgozás módszerét. Ne feledjünk el saját magunknak is megbocsátani, és elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Csak ezután merülhet fel bárminemű változatás lehetősége.

Mit is jelent hát a megtanulni gyűlölni kifejezés? Szembesülni a bárki iránt érzett gyűlölettel, és bátran felvállalni, majd feldolgozni, és eljutni a tiszteletteljes elfogadáshoz.

Belátom, túl sok hangsúlyt fektettem a szülő-utód negatív viszonyára. Jóllehet, a felnőtt utód legtöbb életnehézsége itt gyökerezik, a negatív oldalon, viszont, ha alaposan megnézzük a pozitív oldalt, a szeretetteljes ragaszkodás közegét, rájöhetünk, hogy itt, a pozitív felszín alatt nem kevesebb gond rejtőzik.

Valamilyen álszent módszerrel a szülő könnyen eléri, hogy gyermeke távol maradjon a bűnös külvilág csábításaitól. Erősen túlhangsúlyozza a szülői otthon szeretetének és biztonságának értékét, és képes elérni, hogy gyermeke örökké gyerek maradjon, méghozzá a szülőhöz bilincselt, tehetetlen gyerek-felnőtt.

 Számtalan esetben megfigyelhető, hogy midőn a gyermek egyre éret­tebb lesz és közeleg az elkerülhetetlen felnőttkora, a szülő mindinkább bete­gebb lesz. Kezdetben még beválnak a képzelt betegségek tünetei és a kétségbeesett arckifejezés, nagy adag önsajnálattal körítve. Mindez később szomorú valósággá elevenedik, sorra jönnek az igazi bajok, és a nagyi már akkor sem tud őszintén mosolyogni, ha a kis unoka szeretné megnevettetni.

Főként az idősödő édesanyákra jellemző ez, akik, mire az említett idő­szak beköszön, már sikerrel elüldözték férjüket - egyszerűen a mellő­zéssel - és valóban egyedül maradnának, ha a gyermek kirepül. Főleg a fiúgyermeket könnyű anyám-asszony katonájának nevelni, aki még egy rántottát sem képes, vagy lusta összeütni. Így minden esélye megvan, hogy kényelmi okokból is otthon marad a harminc-, negyvenakárhány­éves felnőtt kölyök.

Ezek a szülők mártíromságukat így indokolják: Nekem mindig is a gyerekeim voltak az elsők, sohasem a férjem... aki időközben megcsalt, alkoholista lett, és egyáltalán nem számíthattam rá! Minid a férj az anyai szeretet első áldozata. (!)

Istenem, mennyi ártatlan vértanúja van a szeretetnek!

Ne hagyjuk magunkat félrevezetni, elkábítani az álszentek által, legyenek azok felakadt szemű, isteni szere­tetet dicsőítő térítők, vagy a családi szeretet álcája mögött uralkodó édes­anyák, akik apa helyett apák akarnak lenni!