A maffiának sikerült egy általános, mindenki által elfogadott vagy inkább rettegett társadalmi tudatot kialakítani. Sajátos társadalmi tudatról van tehát szó, amikor a társadalom szinte lebénul, egészséges reflexei nem működnek. Mindenki úgy érzi, hogy olyan erővel áll szemben, ami legyőzhetetlen. Nincs mit tenni, részben a kegyetlen megtorlástól való félelem miatt, részben pedig, mert úgyis hiábavaló.
Ez a felfogás meglehetősen közel van a jelenleg eluralkodott társadalmi közömbösséghez. Többek között ezért is gondolom, hogy a maffiokrácia már megkezdődött. A táptalaja legalább is meg van, a magvak már csíráznak és csak idő kérdése, hogy "virágba szökkenjenek".
Ilyen mindent és mindenkit lebénító társadalmi tudat már többször is kialakult a világon. Itt most az európai vagy méginkább a mediterrán társadalomtörténetre gondolok, bár bizonyos, hogy Kínában és Indiában is hasonlóképpen kialakult, sőt még az azték, maya vagy inka kultúrákból is lehetne példákat hozni.
Az ókorban például általános társadalmi tudat volt, hogy Róma legyőzhetetlen, de ugyanakkor igazságos is és biztosítja a békét és a rendet. Hasonló volt például a középkorban, hogy az igazi hatalom az egyház kezében van. Vagy a feudalizmusban az az általános felfogás, mely vita nélkül elfogadta, sőt természetesnek tartotta a földesurak, a nemesek privilégiumait. Vagy a demokráciákban kialakult egyenlőség elve, melyet Tocqueville szeretett kiemelni és minden más fölé helyezni.
Most úgy tűnik tudomásul kell vennünk, hogy a nép a maffia mindenütt való jelenlétét és mindenhatóságát fogadja el. Lehet, hogy ez ma még nem igaz, de ismét hangsúlyozom, a nép, az emberek nagy többsége így hiszi. És ez a hit nagyobb erő, mint például a demokratikus választásokba vetett bizalom.
Mint már céloztam rá, ahhoz, hogy a maffiokrácia új urai teljes biztonságban érezzék magukat, meg kell szerezniük - minél nagyobb mértékben - a politikai, állami hatalmat is, vagyis a bürokrácia feletti uralmat. Ezzel tulajdonképpen már a rendőrségbe is beépülnek, és azt az érdeküknek megfelelően manipulálhatják.
A katonai hatalom, melynek még a század elején is a legnagyobb jelentőséget tulajdonítottak, ma már sokkal kisebb súllyal vesz részt a társadalmi folyamatokban. Legalább is a modern demokráciákban, ahol nehezen tudom elképzelni, hogy az államfő vagy a parlament által kivezényelt katonaság vérfürdőbe fojtson egy politikai tüntetést. Dél-Amerikára, Afrikára és az ázsiai államokra természetesen ez nem vonatkozik. Ott még ma is döntő szerepe lehet a hadseregnek.
Az ideológiai hatalom megszerzésére is törekszik természetesen. Ez tűnik a legnehezebben megszerezhetőnek, ámbár a fasizmus és a kommunizmus ennek ellenkezőjét látszik bizonyítani. Ennek ellenére az a meggyőződésem, hogy mindkettő szinte csak véletlenszerűen, a külső és belső társadalmi állapotok szerencsétlen összegeződése folytán jöhetett létre olyan gyorsan, és szinte társadalmi ellenállás nélkül. Bízzunk benne, hogy hasonló konstelláció nem ismétlődik, legalább is nem Európában.
A különböző maffia csoportok összefogását és egységes, minden területre kiterjedő uralmát eddig a nomenklatúra valósította meg a legtökéletesebben. Nekik valóban totális katonai, rendőri, politikai, ideológiai, sőt bírói-jogszolgáltatási és ugyanakkor totális gazdasági hatalmuk volt. Annyira, hogy náluk már nem különböző, egymással is harcban álló maffia csoportokról beszélhetünk, hanem egységes állami maffiáról, vagyis tökéletes maffiokráciáról. A nomenklatúra tagjai ugyanolyan élesen elkülönültek a társadalom többi tagjától, mint az arisztokraták a jobbágyaiktól. A szocialista társadalom minden tagja pontosan tudta, hogy környezetében kik tartoznak a vörös bárók közé, vagy más szóval az új osztályhoz.
Ellenük harcolni szinte reménytelen vállalkozás volt. Harc igazában csak a nomenklatúrába való bekerülésért folyt, és igen gyakran a maffiára jellemző eszközökkel. Gátlás nélkül, felrúgva minden szabályt.