A sajátos magyar-horvát kulturális együttélésben a horvátságnak éppen a reneszánsz idején jutott különösen fontos szerep. A horvát etnikai terület a középkortól fogva hagyományosan kettős irányultságú. Az északi rész, Szlavónia a közép európai kultúrkörhöz tartozik, míg az egykori Horvát Királyság a dalmát városokkal együtt a Mediterránumhoz, elsősorban Itáliához kötődik. Ez a kötődés a XV. század elejétől kezdve, Dubrovnikot leszámítva, a dalmát városok esetében közvetlen politikai kapcsolatot is jelentett, hiszen az Adria keleti partvidékének nagy részét Velence elragadta és elcsatolta a magyar-horvát államtól. Ennek következtében viszont a dalmáciai horvátok körében nagyon gyorsan és könnyen lejátszódott az itáliai reneszánsz és humanizmus recepciója és Hunyadi Mátyás udvarában már a nagyszámú olasz humanista és művész mellett dalmát-horvát mesterek is fontos szerepet játszottak a reneszánsz meghonosításában. Kiemelkedő fontosságúak voltak mindebben Magyarország és a Dubrovniki (Ragúzai) Köztársaság kapcsolatai. Az említett szoros kapcsolatoknak köszönhetően Mátyás alakja egyaránt meghatározó helyet foglalt el mind a XVI. mind a XVII. század horvát történetírásában és szépirodalmában.
A másik nagy témakör, amelyben a magyarokról a reneszánsz, sőt még a barokk korszak horvát nyelvű irodalmában is a legtöbb szó esik, a közös törökellenes küzdelmek kora (éppen e közös küzdelem eredményezi, hogy ebben a korban a legpozitívabb a horvátok magyarságképe). Mind a horvátok, mind a magyarok évszázadokon át frontnemzetként, vállvetve küzdöttek az oszmán hódítók ellen, s nincs még két olyan nép Európának e táján, amely éppen e helyzetéből adódóan olyan nagy vérveszteséget szenvedett volna. E közös küzdelem képe átszövi a XVI. század horvát irodalmát, s természetesen megjelenik a horvát humanisták műveiben is, de a törökellenes harc magyar hősei jelentős szerepet játszanak a horvát és általában délszláv népi epikában (valamint a műköltészetben is). A részben XV-XVI. századi eredetű, illetve későbbi átköltésben fennmaradt hősi énekek sora zengi Hunyadi János, Mátyás, Magyar Balázs, vagy Kinizsi Pál dicsőségét.
A magyar hősök szinte kivétel nélkül pozitív alakokként szerepelnek a horvát, illetve általában a délszláv népi epikában, talán az egyetlen kivétel Filip Magjarin néven Zsigmond király egykori hadvezére, az egyébként olasz származású Ozorai Pipo, Filippo Scolari (majd a Rákóczi szabadságharc kuruc katonáit ábrázolják még ellenszenvesnek). A korszak hősi énekei közül egyről külön említést tennék, mert érdekes példája a korszak horvátsága körében élő közös haza, vagy ha úgy tetszik hungarus tudatnak. A hősi ének a horvátok 1493-as korbáviai csatavesztéséről szól. Az ütközetben a kortársak tanúsága szerint elesett, vagy fogságba került a horvát nemesség színe-virága, s a törökök rabul ejtették a horvát bánt, a magyar nemesi családból származó Derencsényi Imrét is.
Bár e rövid bevezető fejezet elsősorban a horvát nyelvű irodalom és más horvát források magyarságképét vizsgálja, mégis feltétlenül meg kell említeni két latin nyelven író dubrovniki (ragúzai) szerzőt Aelius Lampridius Cervát - a horvát szakirodalomban Ilija Crijevićként emlegetik -, aki 1490-ben, Mátyás király halálakor írt és olvasott fel Dubrovnikban egy, az uralkodót dicsőítő nekrológot (Oratio funebris in regem Mathiam), s a szövegben külön kiemeli  Mátyásnak a humanisták által nagyra értékelt művészetpártolói tevékenységét, valamint rokonát Ludovicus Cervarius Tuberót (Ludovik Crijević), kinek latin nyelven írt történeti tárgyú munkája, Commentaria de rebus, quae temporibus eius... gestae sunt, a magyar történelem, a Mátyás és Jagelló kor elsőrendű forrása. Tubero nagy elismeréssel szól Mátyás reneszánsz udvaráról, külön kiemeli építészetet és művészeteket pártoló tevékenységét. Vladimir Vratović szerint érezhető szláv-horvát nemzeti büszkeségből nagy figyelmet szentel a Korvin Mátyás udvarában tevékenykedő humanistáknak és képzőművészeknek, tágabb értelemben vett honfitársainak, így Janus Pannoniusnak (akinek kihangsúlyozza szláv származását), vagy például a jeles szobrásznak, Ivan Duknovićnak (Giovanni Dalmatá-nak). Mátyás király Tuberónál bizony ellentmondásos személyiség, sajátos keveréke az uralkodói nagyságnak, hiúságnak, sőt, kicsinyességnek, hamisságnak. Ez utóbbit éppen Mátyás és Duknović kapcsolatában véli felfedezni Tubero. Szerinte Majkovec várát a király pénztartozása fejében adományozza a szobrásznak, de úgy, hogy nagyon jól tudja, voltaképpen semmit sem ad, mert a váruradalom a vránai perjel jogos tulajdona (Mátyás azonban a horvát népi emlékezetben határozottan pozitív figura, a kaj horvát népi mondás szerint amíg Mátyás király alszik, addig nincs igazság). Ugyanakkor nem sok jót szól a ragúzai szerző a magyar urakról, akiket gőgösnek, irigykedőnek, sőt, a parasztlázadásról szóló részben egyenesen embertelennek nevez. Negatív fényben tűnik fel nála Bakócz Tamás bíboros és  Szapolyai János erdélyi vajda is. Ugyanakkor Dózsa György és a lázadó magyar parasztok iránti rokonszenvét alig titkolja, bár nem hallgatja el a felkelők kegyetlenségeit sem. Dózsa György Tubero által megkomponált beszéde túl azon, hogy retorikai mestermű, számos érdekességet tartalmaz, így például utalást a középkori krónikák magyar eredetmondájára, az Attila kultuszra.