Az állam mellett az emberiség másik végzetes szellemi vívmánya a pénz volt.
A magántulajdon kaotikus világában, ahol minden áru volt (gyakorlatilag az ember is, mint munkaerő), az élet lehetetlen lett volna az áruk és értékek szakadatlan cseréje nélkül, ez az állapot viszont megkövetelte az értékek állandó összehasonlítását. Ennek volt eszköze a pénz, a legkülönbözőbb formákban a történelem folyamán. De a pénz az értékek és a vagyon tárolására is alkalmas volt, amennyiben az adott pénzforma tartós értéket képviselt. Így lehetett vagyonokat felépíteni, ami az állandó létbizonytalanság világában egyik fontos ösztönzője volt a gazdasági tevékenységnek - teljes joggal. Ilyen célokra évezredeken keresztül az arany volt a legalkalmasabb. Tehát a magántulajdon világában a pénz az élet hasznos és nélkülözhetetlen eszköze volt.
De, miként az állam esetében is, gonosz elmék hamarosan felfedezték, hogy a pénz a gyors, parazita meggazdagodáshoz is utat nyitott, a társadalom rovására. Nevezetesen: kellő törvények eszközével a pénz arra is alkalmas, hogy segítségével békés úton és nyílt erőszak nélkül szerezzék meg mások jövedelmét, a legtöbb esetben egy viszonylag csekély ellenszolgáltatás fejében. Más szóval: a pénz eszközével lehetőség nyílt arra, hogy valaki egy adott pénzösszegért cserébe egy sokkal nagyobb pénzösszeget kapjon vissza. Anélkül, hogy ezért a különbözetért bármit is tett volna. Ez a módszer a hitelezés, ami majdnem olyan ősrégi, mint maga a pénz. És a pénz alkalmazásának ez a parazita formája vitte romlásba az emberiséget.
A hitelezés - és az ezzel kapcsolatos súlyos eladósodás - már az ismert korai civilizációkban tömeges jelenség lett, például az alakulóban lévő római társadalomban és az ősi görög városállamokban. Az eladósodott családok igen gyakran gyermekeiket adták oda a hitelezőknek, ezzel „fizettek". Az ókori Athénban a helyzet odáig romlott, hogy a keresztény időszámítás elõtt kb. 593-ban a körülmények nyomására egy tollvonással eltörölték a kisbirtokokra korábban feljegyzett tartozásokat. A gondolat Szolón, az akkori athéni arkhón (vezető) érdeme volt. Mindazonáltal a magántulajdon világában állandóan jelen lévő gazdasági kényszer szakadatlanul fenntartotta a hitelezés iránti igényt, a tartozással kapcsolatos nagy kockázatok ellenére. Európa királyai és fejedelmei évszázadokon keresztül jórészt uzsorásoktól és bankároktól felvett hitelekbõl hadakoztak. 1303-ban az akkori francia király már annyira eladósodott, hogy a templomos lovagrendnek, ahol a legtöbb tartozása volt, már nem tudta fizetni az adósságait. A problémát azzal oldotta meg, hogy a templomos rend vezetőjét mondvacsinált ürüggyel lefejeztette, a rend vagyonát elkobozta. A király pénzügyi helyzete egy csapásra megjavult. Amikor Európában kialakult a gépipar, ezzel ugrásszerűen megnőtt a hitelezés iránti igény és egyben a hitelezés lehetősége is. A 19. században egyre nagyobb iparvállalatok létesültek Európában és Észak-Amerikában, a legtöbb esetben hitelek segítségével.
A vagyon utáni hajsza őrületében rászakadt az emberiségre a hitelekre épített gazdaság kora. A vállalatok megszállott módjára növelték adósságukat (azaz a hiteleket) a termelés bővítése érdekében, mert úgy vélték, hogy az egyre kíméletlenebb versenyben ez az egyetlen helyes út a fennmaradáshoz és a sikerhez. Másrészt a fogyasztók részérõl is elindult egy eladósodási verseny, mert a 20. század elejére a lakosság többségének jövedelme már nem tartott lépést a növekvő anyagi igényekkel és az ehhez szükséges kiadásokkal; a válasz itt is a tömeges eladósodás volt. Közben a hitelek törlesztése is egyre nehezebb lett, a hiteltömegek növekedésével arányosan. Hamarosan kiderült, hogy a hitel nem áldás, hanem átok az emberiségre. De akkor már késő volt. Egy bizonyos ponton túl, amikor a hitelek törlesztése már csak az egyéni fogyasztás és az egyéni jólét rovására lehetséges, a hitel és az eladósodás már nem a jólétet növelte, még látszólag sem, hanem a lakosság - és általában a világ - elszegényedését. A 20. század elejére a kör bezárult. Korábbi szerepével ellentétben, mikor a hitel még a gazdasági növekedés motorja volt, a 20. század elejére a gazdaság fékező erejévé lett.
Ezt a tényt először az ún. első világháború és az 1929-33-as világgazdasági válság jelezte, majd a második világháború, 1939-45 között. Ez a két, rettenetes pusztítással járó globális háború már annak a következménye volt, hogy az ipari civilizáció nem volt képes háborús pusztítás nélkül megszabadulni a felhalmozódott adósságterhektől. Ezekben a háborúkban teljes brutalitással megnyilvánult a pénz romboló hatása. Ám a hiteláradat növekedését a háborúk csak lassítani tudták, de megállítani nem voltak képesek. A 20. század második felének végén a világ eladósodása elérte a lehetséges maximumot. Óriási mértékben eladósodtak az egyének, a vállalatok és az államokat képviselő kormányzatok, ami végső soron - az adóterheken keresztül - valójában ugyancsak az egyéneket terhelte. A hitelőrület egyik katasztrofális következménye volt a Föld természetes állapotának globális rombolása, ami - többek között - a földi légkör bűnös elváltozásának is az egyik fő oka lett. A természet világméretű pusztítása nem lett volna lehetséges a hitelek nélkül. A 20. század második felében ennek az eladósodási áradatnak hatalmas impulzust adott a pénzrendszer új szabályozása, ami globális méretekben lehetővé tette, hogy a bankok és más pénzintézetek saját tőkéjüknek a sokszorosát, akár a 30-50-szeresét is kikölcsönözhették, azaz hitelezhettek. Tehát a bankok és pénzintézetek valójában alaptalanul „hiteleztek", mert a meghitelezett összegek mögött nem létezett reális anyagi fedezet. Csak idő kérdése volt, hogy ez a gigantikus pénzügyi spekuláció mikor omlik össze. Az összeomlás megkezdődött 2007-ben, mikor a világ pénzpiacain tömegével kerültek felszínre olyan „értékpapírok", amelyekrõl kiderült, hogy értéktelenek, mert nincs mögöttük semmi fedezet, így fizetni sem lehet velük. Az összeomlás nyomán két év alatt, 2008 végéig, több mint 3 trillió dollár értékű vásárlóerő tűnt el a világ gazdaságából. Ez a mesterséges vásárlóerő a valóságban sohasem létezett, de a bank- és a pénzrendszer tudatosan félrevezető szerkezete lehetővé tette látszatértékek teremtését és kimutatását.