Hivatalosan a Trilaterális Bizottság 1973. július 1-jén alakult meg, elnöke David Rockefeller lett. Brzezinskit észak-amerikai alapító igazgatóvá nevezték ki. Az észak-amerikai tagok között volt Georgia állam kormányzója, Jimmy Carter, John B. Anderson kongresszusi képviselő (ő szintén volt elnökjelölt), és a Time magazin főszerkesztője, Hedley Donovan. A külföldi alapító tagok sorában volt a néhai Reginald Maudling, Lord Eric Roll, Alistair Burnet, az Economist című lap szerkesztője, Giovanni Agnelli, a FIAT cég elnöke, és az Európai Közösségek Bizottságának francia alelnöke, Raymond Barre. A teljes belső taglétszám azóta is körülbelül háromszáz fő. A szervezet hivatalos éves kiadványa, a Trialogue szerint „Trilaterális Bizottságot nyugat-európai, japán és észak-amerikai magánemberek alapították 1973-ban, hogy elősegítsék a három régió közötti szorosabb együttműködést a mindannyiukat érintő problémák tekintetében". Egyes összeesküvésekről író szerzők szkeptikusan úgy fogalmaztak, hogy a „szorosabb együttműködés" sokkal inkább „összejátszást" jelent a multinacionális bankárok és a nagyvállalati elit köreiben, melynek célja az egységes világkormány létesítése. A Trilaterális Bizottságnak New Yorkban, Párizsban és Tokióban van főhadiszállása. A harmincöt tagú végrehajtó bizottság igazgatja a szervezetet, amely hozzávetőlegesen kilenchavonta ül össze, felváltva a három régió egyikében. Egyáltalán nem meglepő, hogy felmerült annak kérdése, hogy vajon ki pénzeli ezt a csoportot. A Bizottság szóvivői rendre hangsúlyozzák, hogy nem kapnak semmiféle állami támogatást. Egy 1978-as jelentés szerint a Bizottság 1976 közepétől 1979 közepéig egymillió-száznyolcvanezer dollár támogatást kapott, melynek nagy része olyan adómentességet élvező alapítványoktól származott, mint a Rockefeller Brothers und (Rockefeller Fivérek Alapítvány), mely egyedül 1977-ben százhúszezer dollárt adományozott. Szintén érkeztek adományok a Ford Foundationtől (Ford Alapítvány), a Lilly Endowmenttől (Lilly Alapítvány), a German Marshall Alapítványtól és olyan nagyvállalatoktól, mint a Time, a Bechtel, az Exxon, a General Motors, a Wells-Fargo és a Texas Instruments. A Trialogue című hírlevélen túlmenően a Bizottság rendszeresen megjelentet „Munkacsoport-beszámolókat", másnéven Háromszög-tanulmányokat" („Triangle Papers"), melyek bárki számára hozzáférhetőek. „Az összeesküvésekkel foglalkozó jobb- és baloldali hírlevelek évek óta olyan trilateralista 'titkokat' terjesztenek, melyek egyenesen magától a Bizottságtól származtak!" - gúnyolódik Robert Eringer újságíró, aki a csoport tevékenységét tanulmányozza. Az azonban a legtöbb kutató számára nyilvánvaló, hogy mivel ezeket a kiadványokat a nyilvánosságnak szánják, nem írnak bennük a valódi belső „titkokról".
Néhány példa jól mutatja, hogy azok, akik hívei a trilateralista megoldási javaslatoknak, gyakran kormányzati pozícióba kerülnek, ahol ugyanezeket az irányelveket valósítják meg. Három évvel Huntington írásának ( The Crisis of Democracy - A demokrácia válsága) közzététele után a szerzőt kinevezték Carter Nemzetbiztonsági Tanácsának biztonsági tervezési koordinátorává. Ebben a minőségében készítette el Huntington a 32-es számú Elnöki Áttekintő Jegyzéket, mely a Szövetségi Válságkezelő Ügynökséget (Federal Emergency Management Agency) megalakító 1979-es elnöki rendelethez vezetett. E civil szervezetnek hatalmában állt átvenni a kormány működése feletti totális uralmat egy esetleges nemzeti „vészhelyzetben".

A Hitler kormányba segítéséről szóló megállapodást báró Kurt von Schröder bankár otthonában hozták meg 1933. január 4-én. Eustace Mullins szerint a találkozón jelen volt John Foster és Allen Dulles is, a New York-i Suliivan és Cromwell ügyvédi iroda tagjai, amely Schröder bankját képviselte. Egy évvel később Rosenberg, Hitler angliai képviselője találkozott a Schröder Bank of London ügyvezető igazgatójával, T. C. Tiarks-szal, aki az angol nemzeti bank (Bank of England) egyik igazgatója is volt. A II. világháború alatt a Schröder-bank látta el Németország pénzügyi képviseletét mind Angliában, mind az Egyesült Államokban.
Schröder a kölni J. H. Stein & Company bankház befolyásos fejeként már régóta nyújtott anyagi támogatást a náciknak abban a reményben, hogy ők majd megakadályozzák a kommunizmus elterjedését. Hitler becsületszavát adta Schröder bárónak, hogy „ nemzetiszocializmus nem fog meggondolatlan gazdasági kísérletezésbe kezdeni"; más szóval Hitler nem fog támadást intézni a banki ügyletek ellen, kivéve persze szóban...
...Az 1930-as években Angliában és Amerikában is sokan kedvezően vélekedtek a náci ideológiáról. 1934-ben Morgan és Du Pont ügynökei végre is hajtottak egy sikertelen kísérletet a fasiszta diktatúra bevezetésére az Egyesült Államokban, amint erre az „Idegen tervek" (Alien Agenda) című könyvemben részletesebben kitértem. Az autógyáros Henry Ford Hitler vezércsillagává vált, különösen az antiszemitizmus területén. 1920-ban Ford kiadott egy zsidóellenes könyvet A nemzetközi zsidó címmel. 1924-ben a Mein Kampf írásakor Hitler számos részt átvett Ford művéből, és Fordot „nagyszerű ember"-ként említette.
Ford Hitler csodálójává vált, támogatta a nácikat, és 1938-ban ő lett az első amerikai, aki megkapta a Német Sas Legfelsőbb Rendjének Nagykeresztjét, a legmagasabb náci kitüntetést, amit egy nem német ember kaphat. Hitlerhez hasonlóan eleinte Ford is csupán a nemzetközi pénzembereket figyelte gyanakodva. „Először csak a 'nagymenőkről' beszélt, és azt mondta, a közönséges zsidó kisemberekkel semmi baja - emlékezett viszsza Edwin Pipp, Ford antiszemita lapjának, a Dearborn Independentnek a szerkesztője. - Később így nyilatkozott: 'Mind nagyjából egyforma'. [...] Úgy gondolta, hogy a zsidók összeesküdtek, hogy üzleti érdekekből háborút szítsanak".
Ford azt mondta, 1915-ben bizonyosodott meg erről, amikor Európába hajózott, hogy megpróbáljon tárgyalni - sikertelenül - a háború befejezéséről. Később azt állította, hogy a hajó zsidó utasai elmondták neki, hogy a nemzetközi zsidó bankárok álltak a háborúk mögött a profit reményében, és figyelmeztették Fordot: béketárgyalásai mindaddig eredménytelenek lesznek, amíg fel nem veszi a kapcsolatot bizonyos Franciaországban és Angliában élő zsidókkal - itt kétségtelenül a Rothschildokra utaltak.